Úton Melbourne-be - On our way to Melbourne
Micsoda út áll mögöttünk és ugyanakkor mintha alig mentünk volna. Ausztrália hatalmas, sőt még annál is nagyobb. Az utunk erdőkön, mezőkön, szőlő ültetvényeken vezetett keresztül, mire újra elértük a tengerpartot. A víz hőmérséklete, hogy úgy mondjam friss. De láttunk szörfösöket hullám lovagolni. Voltak koalák, echidna, ami egy ormányos sünihez hasonlít leginkább, papagájok, hangos kookaburrak, kengurúk és óriáshangyák.
A következő állomásunk Metung volt, ahol Alan és Mary vendégszeretetét élvezhettük. Alan Phill anyukájának a bátyja, más szóval a nagybátyja, akinek a fiát, Johnt és családját Vietnámban meglátogattuk.
Előkerültek a családi fotóalbumok és megkezdődött az időutazás 50 évvel ezelőttre. Egy korba, amit mi már nem ismerünk, de ugyanúgy megtörténhet ma is. Egy fiú elindul, hogy a világ másik felén telepedjen le, a család könnyekkel búcsúztatja, pedig látjuk még egymást!
Vajon miért van sok családban, hogy kivárjuk az utolsó pillanatot az érzelmeink kifejezésére? Vajon biztosan tudják a szeretteink, hogy szeretjük őket? Kimondjuk, kimutatjuk, karunkba zárjuk őket? Ismerjük-e őket igazán? Van kérdés és van válasz? Azt hiszem, sose késő kimondani, megtenni, éreztetni, de ne várd ki az utolsó pillanatot...
What a road is behind us, on the other hand it looks like on the map, we didn't go that far. Australia is big and it is even bigger. Our way was through forests, fields, vineyards, when we reached again the seaside. The temperature of the water, how shall I say, fresh. But we saw surfers riding the waves. There were koalas, echidna, parrots, noisy kookaburras, kangaroos and giant ants.
Our next stop was in Metung where we enjoyed the warm welcome of Alan and Mary. Alan is Phill's mum's brother, so his uncle, whose son, John, we visited in Vietnam.
The family photo albums were coming out and we started our travel back in time, back to the 1960's. This is a time which we may not know, but the story can happen anytime, even today. A son decide to go on his own way and settle down on the other side of the Earth. His family is saying goodbye in tears, though we see each other in another time.
But why is in lots of families that we wait for the last moment to show our feelings? Can we be sure that our love ones knows that we love them? Are we saying it, showing it, hugging them around? Do we know them really? Is there any question and is there any answer on them? I think, it is never too late to say it, do it, let them feel it, but please don't wait for the last moment...
A következő állomásunk Metung volt, ahol Alan és Mary vendégszeretetét élvezhettük. Alan Phill anyukájának a bátyja, más szóval a nagybátyja, akinek a fiát, Johnt és családját Vietnámban meglátogattuk.
Előkerültek a családi fotóalbumok és megkezdődött az időutazás 50 évvel ezelőttre. Egy korba, amit mi már nem ismerünk, de ugyanúgy megtörténhet ma is. Egy fiú elindul, hogy a világ másik felén telepedjen le, a család könnyekkel búcsúztatja, pedig látjuk még egymást!
Vajon miért van sok családban, hogy kivárjuk az utolsó pillanatot az érzelmeink kifejezésére? Vajon biztosan tudják a szeretteink, hogy szeretjük őket? Kimondjuk, kimutatjuk, karunkba zárjuk őket? Ismerjük-e őket igazán? Van kérdés és van válasz? Azt hiszem, sose késő kimondani, megtenni, éreztetni, de ne várd ki az utolsó pillanatot...
What a road is behind us, on the other hand it looks like on the map, we didn't go that far. Australia is big and it is even bigger. Our way was through forests, fields, vineyards, when we reached again the seaside. The temperature of the water, how shall I say, fresh. But we saw surfers riding the waves. There were koalas, echidna, parrots, noisy kookaburras, kangaroos and giant ants.
Our next stop was in Metung where we enjoyed the warm welcome of Alan and Mary. Alan is Phill's mum's brother, so his uncle, whose son, John, we visited in Vietnam.
The family photo albums were coming out and we started our travel back in time, back to the 1960's. This is a time which we may not know, but the story can happen anytime, even today. A son decide to go on his own way and settle down on the other side of the Earth. His family is saying goodbye in tears, though we see each other in another time.
But why is in lots of families that we wait for the last moment to show our feelings? Can we be sure that our love ones knows that we love them? Are we saying it, showing it, hugging them around? Do we know them really? Is there any question and is there any answer on them? I think, it is never too late to say it, do it, let them feel it, but please don't wait for the last moment...
Comments
Post a Comment